Mindent kibírni – vagy mégsem?
A kicsi lány – lehetett úgy három hónapos – lustán nyújtózkodott puha ágyikójában. Az ablakon beömlő meleg tavaszi napsugarak lágyan simogatták hófehér arcocskáját. Az udvarról beszűrődött a madarak csicsergése, a fák lombjainak susogása. A nyitott ablakon keresztül lágy szellő nyújtózkodott felé, amikor elérte, csókot lehelt duci kis kacsójára. A kislány nagyon jól érezte magát ebben az idilli, paradicsomi és békés hangulatban. Kíváncsian nézett körül, élvezte a látványt, ami elé tárult: izgalmas színek, formák mindenütt! Milyen szép is a világ!
A nyugalom, amit érzett, egy szempillantás alatt foszlott semmivé. A szobában megjelent nagynénje, ami alapvetően nem is lett volna baj, de rikácsoló, fülsiketítő hangját már messziről hallatva, gyorsan közeledett a kiságy felé. A kislány teste megfeszült, ledermedt, semmit nem tudott reagálni, annyira megijedt. Védtelennek, kiszolgáltatottnak érezte magát ebben a helyzetben.
Miután felnőtt, ez az emlék olyan módon befolyásolta az életét, hogy a legvégsőkig kitartott olyan szituációkban, amelyek számára leterhelőek, kellemetlenek voltak, rossz érzést okoztak. Nem látott más megoldást, csak kibírni azt, amiben éppen benne volt, legyen az bármilyen rossz is, akkor is, ha erre senki nem kényszerítette. Kibírni úgy, mint akkor ott csecsemőkorában a rikácsoló nagynéni közeledését.
Azért írtam le ezt a kis történetet, mert ez egy példa arra, hogy milyen események programozhatják egy ember viselkedését, és ezzel akár egész életében szenvedésre van ítélve.
A jó hír az, hogy ki lehet oldani azt a rossz érzést, ami az ilyen és ehhez hasonló történetekben kialakul. Ezzel megszűnik a leterheltség, megjelenik helyette egy biztos, belső érzés, amely jelzi, hogy hol a határ, hol kell valamit abbahagyni, hol kell inkább lazítani és pihenni.
AnaLog módszer
konzultáns
