Viseld a döntéseid következményeit!

Gyalogosan tartottam hazafelé, amikor egy anyuka két gyerekkel mögém kanyarodott egy kis utcából. Már korábban felfigyeltem arra, hogy egy gyerek sír a távolban. Az óvodáskorú kislány próbált elérni valamit az édesanyjánál. Azt nem tudtam, hogy mit, mert a gyerek csak folyamatosan és hangosan sírt. Az anya reakciója annyi volt, hogy elmondta a kislánynak, hogy ha nem dönt úgy, hogy a babakocsi otthon marad, akkor most nem kellene gyalogolnia. Arra következtettem ebből, hogy valószínűleg azt akarja, hogy az anyja vegye fel és vigye.

A válasz nem hatotta meg a kicsit, bömbölt tovább teljes erőből, kitartóan, de az anya hajthatatlannak bizonyult. A kislány kitartása bámulatra méltó volt, hosszú percekig folyamatosan hallottam a keserves sírását magam mögött. Valójában ez egy hiszti volt, hiszen tudta volna szép szóval is kérni az anyját, bár valószínű, hogy azon már rég túl voltak, amikor mögém kanyarodtak.

Mi játszódhatott le a gyerekben ezekben a pillanatokban, és milyen programot sikerült itt a szülőnek elültetni a kicsiben, amely hatással lesz a későbbi életére, a felnőtt korát is beleértve?

Azon túl, hogy az érzelmek teljesen elöntötték a gyermeket, öntudatlan szinten úgy érezhette, hogy ott, abban a pillanatban egy szükségletét nem elégítik ki. Hiába sír, hiába tesz bármit, nem kapja meg, amit szeretne. Ha ez többször is előfordul, akkor ez a program egyre mélyebben fog a kicsibe bevésődni, és jelentősen meghatározza majd az életét.

Felnőtt korában ez odáig vezethet, hogy figyelmen kívül hagyja alapvető szükségleteit, nem figyel arra, hogy pihenésre, lazításra van szüksége. Hiszen az anya gyermekkorban ezt a szükségletét nem biztosította számára. Az üzenet amit egy ilyen esetben a szülő átad öntudatlanul a gyereknek, az, hogy nem vagy fontos számomra annyira, hogy kielégítsem a szükségleteidet.

Laikusként akár azt is gondolhatnánk, hogy az anya meg akarta tanítani a gyereket arra, hogy a döntéseinek következményei vannak. Csak sajnos a gyerek ebből ezt nem fogja megtanulni. A szülő dolga az (is) lenne, hogy biztosítsa a gyerek számára a biztonságos tapasztalatszerzést. Neki kell gondolnia arra a következményekre, amelyek esetleg bekövetkezhetnek. Hiszen a felnőttnek van tapasztalata, a gyereknek még nincs. A kislány csak kíváncsi volt arra, hogy milyen babakocsi nélkül hazamenni. Lehet, hogy rájött, nem jó érzés, vagy az is lehet, hogy fáradt volt, ezért kérte az édesanyját, hogy vegye fel. Egy másik időpontban elképzelhető, hogy nem lett volna probléma, és könnyedén hazasétál.

Egy ilyen esetben a szülőnek érdemes előre gondolkodnia, számítania arra, hogy a gyerek esetleg meggondolja magát. Ilyen vészhelyzetben pedig ha ott van a babakocsi, akkor ez az egész cirkusz, és vele együtt a negatív programozás, biztosan elkerülhető.

Győri Andrea