Segítség, nincs türelmem a gyerekemhez!
A szőke, göndör fürtök vidáman ugráltak a tavaszi napsütésben. Kicsi gazdájuk, Évike, boldogan rohant végig a kerten, amely kezdte felvenni tavaszi, kirobbanó formáját. Tulipánok, nárciszok, fák nyiladoztak, ébredeztek a téli álom után.
A kislány végignézte a virágokat, figyelte a hangyák masírozását, köveket és csigákat gyűjtött. Nagyon szerette a kertet, szívesen játszott benne, mindig talált valami érdekességet, újdonságot.
Egy idő után elég lett a kerti játékból és beszaladt édesanyjához, hívta, hogy játsszon vele. Anyja éppen mosogatott, és Évike látott egy halom vasalatlan ruhát is egy kosárban. Amikor elmondta az óhaját, már érezte, hogy hiábavaló ez a kérés.
Korábban számtalanszor próbált anyjához közelebb férkőzni, de mindig eredménytelenek maradtak ezek a próbálkozásai. Édesanyja a társalgást is olyan szűkre korlátozta, hogy csak akkor beszélt a kislányhoz, amikor valamilyen kérése volt felé; elkészült az ebéd, jöjjön enni; reggel, amikor ébresztette, és utasította, hogy melyik ruhát kell felvennie az oviba; este pedig, amikor fürdéshez és lefekvéshez készülődtek.
Évike aztán felnőtt, és maga is édesanya lett. Nagyon várta a kisbabáját, a férjével együtt. Még a pocakban volt a kicsi, amikor már arról ábrándozott, hogy milyen jókat fognak együtt játszani.
Aztán megszületett a kislánya, és nagyon boldog volt! Annak ellenére, hogy kimerítő volt számára az első időszak, nagyon élvezte, hogy egy pici kis emberkét gondozhat.
Múlt az idő, és a kislány cseperedett. Szeretett az anyukájával játszani, boldogan hordta oda neki a játékait. Évi először nagyon élvezte, hogy a kislánya ilyen nyitott, és szeret vele lenni. Egy idő után azt vette észre magán, hogy nincs türelme a gyerekhez. A hosszúra nyúlt játékok alatt folyton azon járt az esze, hogy milyen házimunkát kell még elvégeznie, mire a férje hazaér. Egyszerűen nem fért bele a napjába az közös játék a gyerekkel, és a házimunka maradéktalan elvégzése. Kezdett kikészülni abban, hogy nem tudott jól teljesíteni, jól elvégezni a feladatait. Pedig a férje egyetlen egyszer sem vágta a fejéhez, ha valamilyen házimunka elmaradt addigra, mire ő hazaérkezett.
Mégis, mi okozhatta ezeket az érzéseket Éviben?
Bármennyire más elképzeléseink vannak az életről, mint a szüleinknek, viselkedésükkel hatással vannak ránk gyermekkorunkban. Évivel is ez történt. Nyitott, kedves lénye nem volt elég ahhoz, hogy véghezvigye mindazt, amit elképzelt magának.
Az anyai minta, az, ahogyan az édesanyja bánt vele, beivódott a lényébe. A visszautasítás, amit megélt gyerekkorában, ott élt benne. Nem volt tapasztalata arról, hogy milyen egy elfogadó anya, aki kíváncsi és nyitott a gyermekére. Elképzelni el tudta, de amikor már ott volt a kicsi, teljes valójában, bezárt, és nem tudott mit kezdeni vele. Figyelme folyton a háztartási tennivalókon járt, pont ugyanúgy, ahogy anyjának is, amikor Évi kicsi volt, és szeretett volna vele játszani.
Egy ilyen helyzet megoldása az, ha kioldjuk azt az érzelmet, amely akadályozza őt abban, hogy nyitott és elfogadó legyen a gyermekére. Az anyai elutasítás feloldódása után megjelenik az a viselkedésminta, amelynek hatására automatikusan úgy fog kommunikálni és cselekedni, hogy az számára jó érzést okozzon. Nem a házimunka elvégzése lesz a fókuszban, hanem a gyermek igényei. Ez nem azt jelenti, hogy bármit is elhanyagol, hanem hogy sokkal lazábban veszi majd a házimunkát, és tud majd segítséget kérni a férjétől. Így a gyermekük érzelmileg egészségesen fejlődhet, és nem viszi tovább a destruktív anyai mintát. Sikeresebb, magabiztosabb lesz majd az életben. És kívánhat többet az ember a gyerekének? 🙂
