Hogyan szabadítsuk fel magunkat?
Mi nők, hajlamosak vagyunk magunkat túlterhelni, túlvállalni. Ott van a család, a háztartás, a munka. Ugrálunk egyik helyszínről a másikra, miközben szívünk szerint inkább egy homokos tengerparton, hintaágyban lágyan ringatózva töltenénk a napot, és élveznénk, ahogy a langyos tengeri szél simogatja a bőrünket…
De mi az oka, hogy ennyire túlterheljük magunkat? Miért mondunk igent, ha szívünk szerint inkább nemet mondanánk? Miért hajszoljuk magunkat nap mint nap mind egy őrült mókus a kerékben?
Tudatalatti programjaink, viselkedésmintáink egy-egy helyzetben egy bizonyos reakciót engednek meg számunkra. Ezek a tulajdonképpen hibás viselkedésminták gyermekkorunkban alakultak ki, mégpedig úgy, hogy viselkedésünket a környezetünkben tapasztalt események függvényében alakítottuk így vagy úgy. A rejtett oka ennek, hogy elkerüljük az elutasítást. Ez így marad felnőtt korunkban is, ugyanazokat a viselkedésmintákat használjuk, mint gyermekkorunkban.
Vegyünk például egy nőt, nevezzük Angélának, akinek férje, két gyermeke van. Van egy vállalkozása, amelyben többé kevésbé rugalmasan tud dolgozni. És emellé van egy anyja, aki megköveteli tőle, hogy segítsen neki a bevásárlásban, hozza, vigye, amikor éppen dolga van valamerre. Pedig mindezt ő is meg tudná tenni, nem kellene a lányát ugráltatnia miatta. Angéla érzi, hogy egyre inkább le van terhelve, szabadideje, amit esetleg pihenésre, feltöltődésre fordítana, szinte alig van.
Ha Angéla esetleg megelégelné ezt, és megmondaná anyjának, hogy intézze maga a dolgait, akkor abból két probléma lenne. Az egyik, hogy anyja biztosan nem hagyná szó nélkül, és Angéla nem tenné zsebre, amit tőle kap ezért a (szerinte) durva visszautasításért. A másik probléma Angéla lelkében keletkezne. Ha ilyet tenne, akkor mély bűntudatot érezne, hiszen gyerekkorától kezdve arra nevelték, hogy segítsen az anyjának. Tehát ez nem megoldás, és nem is tudná Angéla megtenni ezt. Mert pont ezt az érzést akarja kikerülni, nem akarja érezni, így hát mindent megtesz anyjának, amit az csak kér tőle.
De ha tudja, hogy mi lenne a következménye annak, ha saját, szívbéli érdekeit szem előtt tartva, kiteszi a határait, és nemet mond, akkor azt valahol és valamikor meg kellett tanulnia.
Ezért egészen gyerekkorába kell visszaröppennünk. Angéla, az édesanyja, és anyai nagymamája éppen baracklekvárt főznek be. A kislány szorgalmasan vagdalja ki a gyümölcsök magját, miközben pár gerezd barack időnként a tál helyett a szájában landol. Ez egy ideig jó móka, de aztán eljön a pillanat, amikor megunja az egészet, leteszi a kést, és megy játszani. Illetve menne, ha nagyi utána nem kiáltana, erélyes hangon: Hová mész, kisasszony? Ki fog így anyukádnak segíteni? Angéla anyjára néz, aki szintén nem támogatja őt abbéli törekvésében, hogy inkább saját örömére tegyen valamit. Csak néz rá, és halkan ezt mondja: Mamának igaza van kislányom!
Itt alakult ki Angélában az „Anyunak segíteni kell” program. Ettől kezdve nem mert nemet mondani. Két nő volt, aki megerősítette abban, hogy milyen galád dolog a saját örömét keresni, ha egyszer anyunak kell segíteni. Anyja aztán ezt ki is használta, és amikor csak lehetett, lánya segítségét kérte.
De mit lehet tenni, egy ilyen helyzetben? Tovább csinálni egyre nagyobb nyűg, fárasztó feladat. Mondani nem tudja, hiszen akkor szembe kellene nézni saját rossz érzéseivel, bűntudatával és anyja elutasításával, esetleg haragjával.
A megoldás az, ha kioldja azokat a rossz érzéseket, amelyet akkor érezne, ha nemet mondana anyunak. Ha egy oldás után ezt megtenné, és anyja elutasító lenne vele, akkor Angéla ezt már tudná kezelni, nem okozna neki rossz érzést. Hiszen neki ott a családja, akiknek szüksége van rá, és nem utolsósorban ott van ő maga, aki már nagyon vágyik egy kis energiát adó, feltöltő énidőre.
Győri Andrea
