Életfélelem
A napokban bementem egy üzletbe, ügyet intézni. Két hölgy volt az eladó, és rajtuk kívül még egy férfi tartózkodott a helyiségben. Éppen dobozokat készült kivinni a boltból. Elég sok volt belőlük, nem akart velük többször fordulni, így egymásra rakta őket, ami így tekintélyes piramissá nőtte ki magát. Megemelte a doboz oszlopot, és a két eladó hölgy egyszerre sikkantott fel, hogy vigyázzon, mert le fog dőlni.
A férfi elég határozott és magabiztos volt, és nyugodtan közölte rémült közönségével, hogy semmi gond nem lesz. Ez a hölgyeket egyáltalán nem nyugtatta meg. Mintha meg sem hallották volna a férfi válaszát, tovább kántálták, hogy a “jaj biztosan le fog esni”! A férfi köszönt és távozott. Még ezek után is elhangzott az eladók szájából a sajnálkozó félelemmel átitatott mantra: ”Biztosan le fogja ejteni!”
Mi is történt itt valójában? Azt gondolhatnánk a felületes szemlélődés után, hogy jajde kedvesek és gondoskodóak ezek az eladók, hiszen figyelmeztetik a férfit. Itt bizony baj is történhet! De miért is? Azért, mert valaki egymásra tett több dobozt? Amit egy másik szemlélő úgy ítél meg, hogy lehetetlen elszállítani úgy a kocsiig, hogy az ne landoljon a földön?
Szemléljük meg mélyebben a helyzetet. Az történt, hogy a két hölgy a férfival olyan információkat osztott meg, ami nem rá tartozik. Mégpedig a saját félelmüket, amihez semmi köze a férfinak. Ő magabiztos volt és határozott, és én úgy láttam rajta, hogy tudja, hogy mit csinál. Lehet, hogy nem először vitte véghez ezt a mutatványt, és most is biztos volt benne, hogy minden rendben lesz. Sőt, lehet, hogy eszébe sem jutott, hogy baj is lehetne.
Ha egy felnőtt embert traktálunk a saját félelmeinkkel, az talán nem olyan veszélyes, mintha saját gyerekünkkel tesszük ezt.
Egy gyerek feltétel nélkül hisz a szüleinek. Ha gyakran hallja azt, hogy milyen bajok érhetik, miközben ő csak szeretné felfedezni a világot, amely körülveszi, egy idő után a kíváncsiságát rendkívül nagy mértékben fogja blokkolni a félelem. Nem mer majd tapasztalni, olyan dolgokat kipróbálni, amelyek érdeklik, mert mindenben a veszélyt látja.
Természetesen nem olyan szituációkról beszélek, ami a gyerek testi épségét egyértelműen veszélyezteti. A legtöbb esetben tudjuk úgy segíteni a gyermek tapasztalását, hogy mi magunk is jelen vagyunk. Figyelünk és közbelépünk, ha valami valóban veszélyes dolgot akar véghez vinni. Például valamilyen gépet meg akar vizsgálni, amelyen van egy éles alkatrész. Akkor csak azt a részét mutatjuk meg neki és úgy, hogy az még ne okozzon neki problémát. Úgyis csak egy bizonyos fokig lesz kíváncsi a dologra, az életkorának megfelelően.
Ha ezt nem tesszük meg, és a legtöbb dologra tiltással és félelemkeltéssel reagálunk, akkor az történik, hogy a gyermek felnőve, egész életét úgy éli le, hogy hagyja magát korlátozni a félelem által. Logikusan meg is tudja magyarázni magának, hogy mit miért nem csinál. Olyan körülményeket teremt, amelyek lehetetlenné teszik a kíváncsisága kielégítését, a tapasztalást.
Ezt hívom én életfélelemnek…
Szerencsére ki lehet jönni ebből a csapdából!
Az AnaLog oldások során felszínre kerülnek azok az emlékek, ahol a szülő valamilyen formában akadályozta a gyermeket a szabad tapasztalásban, oly módon, hogy félelmet keltett a kicsiben. Feloldódik a rossz érzés, az az érzés, amely életben tartja ezeket a félelmeket, és megérkezik helyükbe a kíváncsiság. A szülő a belső képekben már nem adja át saját félelmeit a gyerekének, így a felnőtt ember szabadon elindulhat megtapasztalni az életben mindazt, amire kíváncsi.
Ha feloldjuk a félelmeinket, akkor meg tudjuk azokat az álmainkat valósítani, amelyekről talán már lemondtunk…
AnaLog Módszer
konzultáns