Mi a hasonlóság a nagymama és a média között?
Gyalogosan igyekeztem hazafelé, és figyelmes lettem a túloldalon bandukoló nagymamára és öt év körüli unokájára. A kislány nem a járdán közlekedett, hanem az út és a járda közötti, nem túl mély vízelvezető árkocskában. Száraz idő lévén, az árok tele van lehullott poros falevelekkel. Ebben gázolt nagy élvezettel a kicsi lány, amíg nagyija meg nem szólalt. – Gyere ki onnan, mert beleesel a gödörbe, aztán szedhetlek ki!
Néztem nagy szemekkel, hogy hol is van itt gödör, hiszen az árok is maximum tíz centiméterrel lehet alacsonyabban a járda szintjénél. Ezt az objektumot a kislány sem látta, és meg is kérdezte a nagyit: Hol van itt gödör? A válasz azonnal megérkezett: Ott a rács alatt! Akkor láttam, hogy egy ráccsal lezárt csatornanyílás van az árok egy pontján.
Elkezdtem gondolkodni, hogy mi is lehet az oka annak, hogy egy nagyi, ilyen módon programozza a gyerekbe a félelmet? Az első, és jóindulatú feltételezésem az, hogy extrém módon fél a csatornafedelektől, és szegény kicsi unokáját is szeretné megvédeni eme utcai objektumtól.
A második elképzelésem az, hogy nagyi manipulációs célból vetített a kislány elé ilyen szomorú jövőt. Talán szeretne sietni, mert még ebédet kell főzni, és ezzel a félelemkeltő beszólásával azt reméli, hogy gyorsabb ütemre ösztönözheti unokáját. Vagy lehet, hogy attól tart, hogy a gyerek ruhája koszos lesz, és át kell öltöztetni, gondja lesz vele.
Az a baj ezzel a fajta kommunikációval, hogy a gyerekbe félelmet programoz ezzel az egyetlen mondatával. Élete során bármikor bekapcsolhat a nagymamája által belé táplált félelem, bármilyen ártatlan szituációban.
Például amikor nagyobbacska lesz, mondjuk általános iskolás, elmegy a többi gyerekkel osztálykirándulásra, mondjuk egy kalandparkba. A kalandpálya első állomására felmászik ugyan, de mikor tovább kellene lendülni a következő pontra, az már nem megy neki. Maga sem érti, de hirtelen elkezd félni a mélységtől, attól, hogy leesik, megsérül, és ezzel gondot okoz a tanító néninek. Aztán lehet, hogy ki is nevetik az osztálytársai, hogy ilyen félős, mert nem mer végigmenni a pályán.
Ekkor történik az, hogy bekapcsol benne az a tudattalan félelem, amit a nagymamája szavai ültetettek belé évekkel ezelőtt.
De itt még nem áll meg a történet. Felnőve ez a kislány, már boldog feleségként és anyukaként, elmegy a családjával kirándulni. Egy csodálatos erdőt látogatnak meg. Útjuk egy kilátó előtt vezet el. Mindenki lelkes, boldogan mászik fel a kis csapat, hogy fentről is megtekintse a tájat.
Csak anya, a néhai kislány toporog a kilátó tövében. Kis családja után integet kedves mosollyal, ámbár torkát a keserűség mardossa. Menjetek csak, én itt megvárlak benneteket! – mondja.
Itt már fel se mer menni a kilátóba, annyira elhatalmasodott rajta a félelem. Ki kell maradnia egy csodálatos családi élményből, és csak lentről figyelheti – ha egyáltalán látja – a gyerekei arcát, amikor azok megpillantják fentről a tájat.
De hogy jön mindehhez a média?
A média ugyanezt teszi velünk, mint a történet elején a nagyi. Manipulál. Folyamatosan félelemben tartja a lakosságot, arra hivatkozva, hogy ha most ez és ez történik, abból mekkora nagy baj lesz. Az igazság az, hogy nem tudjuk, mi lesz.
Lehet találgatni, lehet elemezgetni, jövőt kutatni, de semmit nem tudhatunk biztosan. Akkor miért is kellene félnünk? A bennünk lévő programok azok, amelyek miatt ráfeszülünk a média által elénk tálalt hírekre. Mert valamikor régen, minket is megijesztett valaki, belénk programozta a félelmet…
A megoldás az, hogy megkeressük azt a történetet, amelyben kódolva van ez a félelem, és megváltoztatjuk az ott talált érzelmet. Így szabaddá válunk, nem korlátozzuk magunkat, a kreativitásunk újra szárnyra kap, és tudni fogjuk, hogy hogyan oldjuk meg azokat az élethelyzeteket, amelyeknek a megváltoztatására eljött az idő.
