Hogyan lesz a félelemből kíváncsiság?
Egy kedves Kolléganőmet oldottam a napokban, és az oldás végén kérdezte, hogy lehet-e egy visszajelzése, de ugye nem haragszom meg érte, ha mondja. Mondtam nem, csak bátran. Elmondta, hogy mi zavarja abban, ahogyan őt vezetem az oldás egy bizonyos részén. Mondtam, hogy semmi gond, legközelebb majd úgy mondom, ahogyan szeretné.
De nem is erről szeretnék elsősorban beszélni, hanem az érzésekről, amelyek bennem megjelentek. Talán még fél évvel ezelőtt is rettegve hallgattam volna, hogy milyen hibát követtem el. Most pedig, csodák csodája, kíváncsiság jelent meg bennem, hogy vajon milyen probléma merült fel. Ez annak köszönhető, hogy számos AnaLog oldáson vagyok már túl. Ezek az oldások megszüntetik az érzelmi elakadásaimat, feloldják a félelmeimet.
Úgy neveltek, hogy hibázni nem szabad. Sőt, ha valami nem sikerült, akkor az el van rontva. Én rontottam el. Aki hibázik az béna, buta, szerencsétlen stb. Lehet, hogy ez neked is ismerős probléma…
Vegyünk egy példát. Van egy kislány, aki most tanul írni. Ül az asztalnál, annyira koncentrál, hogy még a nyelvét is kidugja picit, teljesen belemerül abba, amit csinál. Jól érzi magát, mert valami új dolgot tapasztalhat meg önmagával kapcsolatban. Hogyan fogja úgy a ceruzát, hogy olyan szép O betűk rajzolódjanak ki a papíron, mint amilyeneket a tanító néni rajzolt a táblára az iskolában. Eddig csak a rajzolást ismerte, házikókat, virágokat, fákat és állatokat varázsolt így a papírra. De ez az írás dolog valami más, egészen új! Leírja a betűket, és valaki el fogja olvasni, és az a másik ember pontosan fogja tudni, hogy ő mit akart ezzel a szóval mondani! Milyen izgalmas, új játék!
De az örömnek hamar vége szakad. Bejön édesanyja, aki meglátva a betűket, ijedten felsikkant! „Mit csinálsz! Nem úgy kell, elrontottad! Mit fog szólni apád, ha ezt meglátja?!” A kislány összezavarodik, az előbbi magabiztossága úgy foszlik semmivé, mint a reggeli pára az első napsugarak érintésére.
Anyja szempillantás alatt beletette azt a programot, hogy hibázni, rosszul csinálni valamit, az bizony baj! Ezért aztán az elkövetkező években a család nem érti, hogy a kislány írásképe miért olyan csapnivaló. Hát bizony azért, mert akkor ott az anyja megszégyenítette, plusz még meg is félemlítette az apja említésével.
Pedig a hiba az élet része. Amikor tanulunk valami új dolgot, akkor a folyamat során bizony hibázunk. Ebből tanulunk és legközelebb már másképpen csináljuk. Akit ilyenkor megszégyenítenek, attól elzárják a lehetőségét annak, hogy kíváncsian, játékosan menjen végig a tanulás, tapasztalás útján. Ez odáig is fajulhat, hogy valaki semmi új dologba nem mer belefogni, mert fél a kudarctól. A belső ítélőszék végzi a munkáját, és minden egyes új ötlet megjelenésekor bekapcsolja azt az érzelmet, ami gyermekkorban megjelent az első megszégyenítéskor.
Így a cselekvésre, megvalósításra lehet, hogy már nem is kerül sor. A lehetősége annak, hogy hibázhat, a nullára csökken. Az a baj ezzel, hogy a hibázást és a hozzá tartozó érzelem felszínre kerülését elkerülheti, de az mégis mélyen ott van benne, és tőle való félelem megakadályozza abban, hogy egy kiteljesedett, tapasztalatokkal teli életet éljen.
Az AnaLog konzultáció során az érzelmek oldásával a szégyen és a bűntudat érzése feldolgozásra kerül. A félelem helyébe a kíváncsiság lép, amely olyan, mint egy dimenziókapu, amely megnyitja az utat a kreativitásnak, az új élményeknek. Lehetőségeket és ötleteket áramoltat a mindennapokba.
Kitisztul bennünk, hogy mi az, ami valóban érdekel minket, így napjainkat új dolgok felfedezésével, megismerésével tölthetjük. Régóta dédelgetett álmainkat megvalósíthatjuk. Megtalálhatjuk, hogy melyik az a hobby, amit szívesen végeznénk, amiből az idő múlásával akár hivatás is lehet…
