A halogatás, mint énünk védekezési mechanizmusa
Legtöbbünk problémája a halogatás. Betervezünk dolgokat, megígérjük, magunknak vagy másoknak, hogy megcsináljuk, de aztán a megvalósítás várat magára. Olykor hónapokat, éveket, netán évtizedeket.
Nyomasztó érzés, bár látszólag nem nagy teher, de ha megszűnik a halogatás, és sikerül a dolgokat a maguk kellemes ritmusában megvalósítani, akkor érezzük csak, hogy milyen terhet cipeltünk eddig magunkkal.
De mitől is véd bennünket a halogatás?
Ha halogatunk elvégezni valamit, akkor ott egy cselekvést gátló érzelmet találunk, mert viselkedésünket az érzelmeink irányítják. Mivel nem akarjuk érezni ezt a rossz érzést, nem tesszük meg azt, amit elterveztünk. Így már eleve megakadályozzuk, hogy éreznünk kelljen. Ugyanakkor esetleg felcímkézzük magunkat mindenféle jelzőkkel: lusta vagyok; képtelen vagyok rá, hogy megtegyem; nincs erőm megtenni stb. Sajnos ez további érzelmeket fog generálni. Elkezdünk haragudni magunkra, vagy netán arra, akinek megígértük azt a dolgot, amit most vonakodunk megtenni.
Ha véd, akkor miért érezzük tehernek?
Azért, mert egy bizonyos kor felett már feleslegesen cipeljük magunkkal. Az ott léte már okafogyottá válik, nincs haszna számunkra. Valamikor még minket szolgált, gyerekkorunkban, de egy bizonyos kor felett már csak teherré válik.
Mondok egy példát: tegyük fel, hogy gyerekkorunkban azt tanultuk meg, hogy a szükségleteink kielégítése nem fontos, mindenki más előttünk következik a sorban. Például kisgyermekként szeretnénk egy játékot, ez a szívünk vágya, de szüleink ezt nem tartják fontosnak, és figyelmen kívül hagyják a kérésünket. Nem kapjuk meg a játékot. Nem csinálunk belőle hisztit, mert alkalmazkodó, jó gyerekek vagyunk. Gyermekként azt tartjuk biztonságosnak, ha minél kevesebbszer mondunk ellent a szüleinknek. Ezzel elkerüljük a legnagyobb félelmünket, az elutasítást. Ez még számtalanszor előfordul gyermekkorunk során. A minta egyre jobban beég a tudattalanunkba, és felnőtt korunkra már természetessé válik, hogy nem igazán teljesülnek szívbéli vágyaink.
Aztán elérkezünk életünk során oda, hogy minden adott ahhoz, hogy a kívánságunk teljesüljön, már csak cselekedni kellene, de az nem megy. Igen ám, mert ha megtennénk, akkor bekapcsolna a rossz érzés, hogy teljesült az, amire vágytunk, és bizony nem ezt szoktuk meg. Bűntudatunk lenne, ha megtennénk, hiszen annak idején, gyermekkorunkban szüleink döntése volt, hogy vágyaink nem teljesültek. Nem mondhatunk ellent a szüleinknek, mert az rossz érzést okozna.
A másik oka lehet még a halogatásnak a megfeleléskényszer. Amikor „örömmel” megígérünk valamit, aztán később rádöbbenünk, hogy nincs is kedvünk megtenni. Így aztán halogatjuk a dolgot, vagy esetleg elfelejtjük megtenni.
Hogyan szabadulhatunk meg a halogatástól?
Mivel már nem vagyunk gyerekek, és nincs szükségünk a korlátozásokra, és el tudjuk dönteni, hogy szeretnénk-e segíteni, megtehetjük azt, hogy változtatunk, feloldjuk azt az érzelmet, ami gátol minket a kommunikációban és a cselekvésben.
Az AnaLog oldások során automatikusan kioldódnak azok az érzelmek, amelyek gátolnak minket, így a halogatás is szépen lassan megszűnik, és felismerjük azt, hogy mikor fér bele az életünkbe a segítségnyújtás, és milyen mértékben.
Győri Andrea
